Az antiszemitizmus története, figyelemmel Luther Márton „leleplezett” zsidógyűlöletére

Szemiták.

Sém mint bibliai alak, Noé[1] három fiának egyike volt. Feleségével együtt ő is a bárkában vészelte át az özönvizet. A Biblia tőle származtatja a három nagy népcsoport[2] egyikét, a sémi(ta) (szemita) népeket.

A sémita (más szóval szemita) egy számos népcsoportot magába foglaló embertípus, mely elsősorban a Közel-keletet népesíti be.

A legközismertebb sémita népek az arab, a perzsa, a kurd, az egyiptomi és a cigány. Szokták ide sorolni az indiaiakat és a zsidókat is, ám ezek a népek csak részben sémita eredetűek

A Zsidók (héberül Yehudim) egy nehezen körülhatárolható etnikai, nemzeti (identitásbeli), vallási, kulturális és (főleg régebben) nyelvi alapon szerveződő embercsoport.

A zsidóságon belüli főbb etnikai csoportok:

    Askenázik (Ashkenazim)

    Szefárd zsidók (Sephardim)

    Mizrahi zsidók

Ezeken felül tucatnyi kisebb és mára nagyobb részt kihalt/beolvadt etnikai csoport létezik/létezett (Teimanim, Italkin, Cochin zsidók és zsidó identitású cigányok, stb.)

A zsidók önmagukat általában héber néptől származtatják és ennélfogva a sémita embertípushoz sorolják, ám a világon élő zsidók mintegy 70%-a valójában fehér ember.

A zsidóság hagyományosan matrilineális[3] alapon öröklődik, vagyis egy ember akkor számít zsidónak, ha szülőanyja zsidó nő volt. Ez természetesen egy tautologikus[4] meghatározás, tehát nem ad megbízható alapot egy személy zsidó mivoltának megállapítására - a zsidó identitást általában részben a szülői, közösségi nevelés, részben a saját választás eredményezi, ahogy más nemzetek esetében is.

Új genetikai vizsgálatok alapján a ma élő zsidóság 90 százaléka csak kis részben közel-keleti, azaz szemita eredetű. A kelet- és közép-európai zsidók inkább kaukázusi népekkel rokoníthatók. Ezzel gyakorlatilag megdőlt az antiszemitizmus genetikai alapja.

Antiszemitizmus

Az antiszemitizmus (szó szerint: szemita-ellenesség) rendkívül bonyolult jelenség, amely mint fogalom több különféle szellemi áramlatot – hitet, filozófiát, gondolkodás- és cselekvésmódot, attitűdöt és ezeknek alapjait – foglalja össze. Az antiszemita eszmerendszerek követőit antiszemitának nevezik.

Az antiszemitizmus kifejezést 1860-ban használta először Moritz Steinschneider zsidó tudós, mikor Ernest Renan francia történész és filológus „antiszemita előítéleteiről” beszélt. A kifejezés 1865-ben már szerepelt a porosz nagylexikonban. 1873-ban használta először Wilhelm Marr újságíró (1819–1904) az antiszemitizmus kifejezést a zsidógyűlölet helyett, mikor áltudományos módon próbálta alátámasztani a zsidók iránti ellenségességét.

Az antiszemitizmus már az ókorban megjelent Babilóniában, Egyiptomban, és a Római Birodalomban. Ennek egyik lehetséges oka, hogy a zsidók magukat „választott népnek” tartva elkülönültek környezetüktől, másrészt a politeista és ateista jellegű, „felvilágosult”, divatos filozófiai áramlatokat követők a hellenizmus korában lenézték az izraelitákat egyistenhitük és vallási elkülönülésük miatt. A Római Birodalomban létezett irodalmi antiszemitizmus vádjaira (egyiptomiak vagy leprások leszármazottjai, szamarat és disznót imádnak, minden hetedik napon lustálkodnak, nem étkeznek, nem áldoznak, nem imádkoznak idegenekkel együtt) válaszolt Iosephus Flavius a „Contra Apionem” (Apión ellen) című ismert vitairata és adott hiteles bizonyítékot az ókori antiszemitizmusról és ő adja az első írásos formáját az antiszemita ún. „vérvádnak[5]” is.

Az egyiptomi ellenérzések nevezetes megnyilvánulása volt a perzsa uralom végén az elephantinéi zsidó templom elpusztítása. Az itteni kolónia létrejötte valószínűleg összefüggésben áll Jeruzsálem i. e. 586-os elfoglalásával, mely után a zsidók tömegesen menekültek Egyiptomba. Egy részükből katonai határőrtelepet alakítottak ki a XXVI. dinasztia királyai, s ezek leszármazottai tovább szolgáltak a perzsa uralom alatt is. A zsidók templomot is építettek maguknak, de a hosszú ideig idegen, többistenhitű környezetben élő közösség vallási nézetei erősen eltértek a tiszta monoteizmusra törekvő jeruzsálemi kultusztól.

Mivel hozzávetőleg a mai Izrael akkori területe (Júdea délen, Galilea északon) római uralom alatt állt, a nacionalista és szeparatista, általában fanatikus zsidó szervezetek és szekták (lásd például: zélóták) melegágyává vált. A vallási villongásokat a politikai tényezők jelentősen fölerősítették, ami végül a jeruzsálemi nagytemplom elpusztításához vezetett Kr. u. 70-ben. Ennek ellenére vallási alapú, hivatalos szervek által kezdeményezett, pogromszerű zsidóüldözés ritkán valósult meg a Római Birodalomban, sőt, a rómaiak a görög-zsidó villongásokat is igyekeztek normális mederbe terelni.

A zsidóság és kereszténység viszonyában nagy jelentőségű fordulat állt be a 4. és 5. század folyamán. I. Constantinus római császár türelmi rendelete után valamennyi vallási közösséggel egyenjogú felekezet lett a kereszténység, majd I. Theodosius ediktuma[6] után kötelező államvallássá vált. Ez a folyamat oda vezetett, hogy a kereszténység elméleti teológiájában, és vallási gyakorlatában is elhatárolódott a saját vallási gyökerét jelentő zsidóságtól. A judaizmushoz való viszonyának alaptételévé vált, hogy a nemzsidók szemében a zsidóság nemcsak mint államalkotó nemzet, hanem mint „Isten népe” is elveszítette létjogosultságát

A középkor-i világkép központi elemének, a kereszténységnek egyik alapja a zsidó vallás volt. Ugyanakkor az új és a régi vallás közötti szellemi-logikai kapcsolatok jelentős ellentmondásokat rejtettek magukban. A kereszténység szent könyve, a Biblia ószövetségi részében a zsidók mint Isten kiválasztott népe szerepeltek, és a kereszténység központi alakja, Jézus, születése tekintetében maga is zsidó volt. Ugyanakkor az Újszövetség világosan dokumentálta, hogy az „ortodox” zsidók, vallási vezetőik többségének irányítása mellett, üldözték és megölték a korai keresztényeket – magát Jézust, a keresztény tanok szerinti Messiást is – és ellenségei voltak az új vallásnak (Szent István vértanú, Szent Pál története).

Mindez hivatkozási alapot adott ama középkori és a zsidókat hátrányos színben feltüntető nézetnek, miszerint az „ortodox” hit mellett makacsul kitartó, Jézust álprófétának hívő és így elítélését az izraelita vallás tanai szerint helyénvalónak tartó zsidók voltaképp egy politikai, s mi több, szakrális színezetű gyilkosságban – az Isten Fia megölésében – vállalják megátalkodott módon az utólagos bűnrészességet. Ennek erőteljesebb, egyértelműen antiszemitizmusnak nevezhető formája volt az a középkori nézet, miszerint a zsidók kollektívan (esetleg, utódaikban is) bűnösök Jézus Krisztus megfeszítéséért. E nézet ráadásul a Biblia tartalmával is alátámasztható: Jézus elítélésekor a zsidó főpapok Máté evangéliuma (27. bekezdés 25. sor) szerint ugyanis azt kiáltják a „kezeit mosó” Pilátusnak: „Vére rajtunk és fiainkon”.

A zsidókat a középkori keresztény társadalom ezért kiközösítette magából, elkülönített városnegyedekbe (gettókba) kényszerítette őket, és kora középkori szórványos előzményektől eltekintve zsidók tömeges meggyilkolása először az első keresztes háború alatt történt (főként a Rajna-vidéken), melynek következtében Nyugat-Európa zsidósága Közép- és Kelet-Európába vándorolt. A 18–19. században megjelenő emancipációpárti megközelítés szerint a zsidóság hosszú üldöztetésnek volt kitéve a középkorban, bár vallásgyakorlásuk nem ütközött olyan nehézségekbe, mint a fizikai megsemmisítésnek kitett eretnekeké, illetve a középkori jogállapotok eltértek a kor modern, liberális államának felfogásától. Főleg a megerősödő városi polgárság lépett fel zsidóellenesen időnként, akik igyekeztek megszabadulni a konkurenciától (ennek magyar példája a soproni zsidók 1490-es bebörtönzése vagy 1526 utáni kiutasítása), ugyanakkor a katolikus egyház, az államhatalom és helyi birtokosok is több esetben a zsidó lakosság védelmére keltek, bár ezt elsősorban érdekből (a zsidóság adózási potenciálja miatt) és nem a toleranciától vezérelve tették.

A kora újkorban két szempontból merült fel ellenszenv a zsidósággal szemben. Egyfelől az inkvizíció üldözései elől főleg Spanyolországból elmenekülő, illetve Magyarországról 1526-ban áttelepített zsidók megtalálták a helyüket az Oszmán Birodalom pénzügyi és gazdasági rendszerében és a fegyverkészítésből is kivették részüket, valamint az oszmán hatóságok által biztosított vallásszabadság miatt nem egy esetben szembeszálltak a keresztény seregekkel. (Európában elterjedt a híre, hogy a magyarországi zsidók együtt védték Budát 1686-ban a törökökkel. Sok európai városban, például Padovában pogromok törtek ki, mintegy bosszúként a zsidók ellen. Az oszmán hódítókkal való fegyveres együttműködésben bűnös 270 zsidót Budáról Nikolsburgba telepítették.)

Az ellenszenv másik oka az új típusú kora újkori zsidó pénzemberek megjelenése volt. Míg a középkori pénzügyi viszonyok között a zsidók kölcsöneiket nem minden esetben kérhették vissza (ez volt Magyarországon a levélölés), továbbá vagyonukat is elveszíthették, addig a 17–18. században megjelentek ez első európai jelentőségű zsidó bankárok és hadivállalkozók.

A vallási alapú antiszemitizmus kisebb mértékben bár, de a mai napig fennmaradt, s nevezhetjük – megkülönböztetésül – antijudaizmusnak. A polgári forradalmak és a nemzeti ébredés korában (19. század első fele), kivált Kelet-Közép-Európa térségében, megjelent a kulturális alapú antiszemitizmus, amely a zsidó kulturális hatást kívánta száműzni a nemzeti kultúrákból.

A 19. század második felétől az antiszemitizmus – Houston Chamberlain filozófiájában először – faji (biológiai-genetikai) jelleget öltött: „A XIX. évszázad alapjai” (Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts 1899). A periférikus társadalmakban kialakult hatása elsősorban ezen társadalmaknak a polgárosodásban történt megkésettségére vezethető vissza, ennek a megkésettségnek a jele. (A zsidóság itt kisajátította azokat a pozíciókat – pénzügyletek, kereskedelem, szabadfoglalkozású értelmiségi pályák területén –, amelyeket Nyugaton a polgárság sajátított ki magának. Azontúl az etnikailag kevert társadalmakban a zsidóság megfelelt az „ideális kisebbség” szerepének, valamint a forradalmaktól rettegő polgárság körében szinonimmá vált a szocialista forradalom a szocialista ill. kommunista pártok fogalmával, hiszen azok vezetésében valóban felülprezentált volt a zsidóság.)

Francia- és Németországban az 1870-es években, Magyarországon 1883-ban alakult antiszemita párt, bár a fenti politikai erők országgyűlési jelenléte és az antiszemita sajtó ténykedése ellenére a zsidóság emancipációja és a polgári, liberális berendezkedés az első világháború végéig változatlan maradt. Az Osztrák-Magyar Monarchiától keletre azonban a zsidóellenesség jóval erőszakosabb volt, ide kell sorolnunk az oroszországi pogromokat és a teljes jogegyenlőség kései bevezetését (utóbbira Romániában 1923-ban került sor, az antant nyomására).

Az antiszemitizmus a két világháború között főleg a vesztes központi hatalmak területén erősödött fel, ennek egyik okának a zsidóság csekélyebb harctéri veszteségét jelölték meg, míg a tőrdöfés-elmélet (Dolchstoß) szerint a zsidóság döfte hátba a frontokon helytálló csapatokat a defetista sajtón és a szocialista mozgalmakon keresztül. Maga a zsidóellenesség a háborút megnyerő Franciaországban vagy Olaszországban sem volt ismeretlen. Mindennek az oka az első világháború utáni forradalmak vezetésében lévő zsidók felülreprezentáltsága lehetett, de zsidóellenesség az antikapitalizmussal és a 19. századra visszamenő modernitás-kritikákkal is összefüggött.

Az első világháború utáni ideológiai változások közé sorolható, hogy az antiszemiták egyre inkább elvetették a zsidóság asszimilációjának lehetőségét – melynek lényegét vagy a keresztény hitre térésben, vagy az állam iránti lojalitásban jelöltek meg (emancipációs alku) –, ezért eltávolításuk más módját keresték. Az antiszemitizmust a huszadik század első felében berendezkedő totális diktatúrák (mind a nemzetiszocialista, mind a kommunista) és autoriter berendezkedésű kelet-közép-európai rendszerek nyíltan vagy burkoltabban hivatalos politikájuk elemévé tették, ami felerősítette a társadalom meglévő antiszemita hajlandóságát.

A nemzetiszocializmus szerint a zsidók genetikai állományuk alapján alsóbbrendű faj, mely beszennyezi a tiszta árja génállományt (ld. még eugenika). Az antiszemitizmus a több millió zsidó életét követelő holokausztban csúcsosodott ki a második világháború idején. A nemzetiszocialista nézetrendszerben a zsidóság központi helyet foglalt el: nemcsak a zsidóság politikai, gazdasági és kulturális pozícióinak felszámolását célozták, hanem a német nép, sőt az emberi civilizáció túlélését a zsidók legyőzésétől tették függővé.

A nácik a Német Keresztény Mozgalom révén dejudaizálni kívánták a Bibliát, amely elképzelés a legantiszemitábbnak bizonyult (ehhez a mozgalomhoz társult a rövidebb nevén Dejudaizáló Intézetnek, hosszabb nevén Intézet a Német Egyházi Életre Ható Zsidó Befolyás Kutatására és Eltávolítására nevű intézménynek a működése). Elképzelései szerint az igazi német keresztényeknek el kell vetniük és meg kell semmisíteniük az Ószövetséget és Szent Pál leveleit is, mivel ezek zsidó szerzők írásai.

 Az antiszemitizmus a második világháború után sem szűnt meg. A második világháború után hatalmas méreteket öltött a zsidóság kivándorlása az akkor még brit fennhatóság alatt lévő Palesztinába (modern kori exodus).

1948-ban az ENSZ határozata alapján, Palesztina területén egy zsidó és egy arab államnak kellett volna létrejönnie. Ezt a felosztást a zsidók elfogadták és így megalakult Izrael Állam, az arabok azonban elutasították, és öt arab állam azonnal megtámadta az éppen kikiáltott Izraelt. Ez volt az első arab–izraeli háború. Az arab-izraeli szembenállás a későbbiekben is folytatódott – 1956-ban (Szuezi válság), 1967-ben (hatnapos háború), 1973-ban (jóm kippúri háború), és 1981-ben (libanoni háború).

Bizonyos arab és muzulmán államok Izraelt a palesztinok elleni népirtással vádolják. Emiatt az antiszemitizmus is jelen van ezekben az országokban. Ugyanakkor az anticionizmus[7] nem feleltethető meg egyértelműen az antiszemitizmusnak. Ortodox zsidók és baloldali zsidó értelmiségiek (a legismertebb Noam Chomsky) egyaránt kritizálták Izrael politikáját.