2016.február 12.

Kálci "A kémia története" című sorozata, idekattintva érhető el

A jég

(Balatonalmádi, hetvenes évek)

Tavaly decemberben történt. Úgy délután három lehetett, amikor korcsolyát lóbálva a kezemben lefelé siettem a partra.

Már napok óta figyeltem, hogyan hízik a jég. Az elmúlt pár évben sorra rosszul fagyott be a Balaton, vagy ha jól, gyorsan tönkrement, alig lehetett korcsolyázni.

Annyi mindennek össze kell jönni, hogy összefüggő, csillogó tükör jöjjön létre. Sokszor keleti széllel jön meg a tartós hideg, ilyenkor nehezen fagy be, de ha mégis, a hullámok széttörik a még vékony réteget és apró táblákban kisodorják a part közelébe, ahol azok ferde pengékként torlódnak egymásra. Összefagyva párszáz méteres, alig járható part menti sávot képeznek, amelyből csak néhány szélcsendes folt sötétlik ki sima tükrével.

Jégtorlódás

(fotó: Jutka)

Máskor szélcsendes időben jön meg a hideg és szemet gyönyörködtetően áll be parttól partig a tó, a környező hegyek visszatükröződnek a jégen, a Nap olyan tűzfolyosót süt rá, amelybe éppúgy nem lehet belenézni, mint magába a Napba.

Ritkán marad így, mintha a természet maga is nehezen viselné a tökéleteset. Meleg fronttal jön a havazás, a frissen lehullott hó megtöttyed a jégen, később belefagy és már vége is.

Ebben az évben jól kezdődött. Nem fújt a szél, éjszakánként -5oC alá süllyedt a hőmérséklet és közvetlen a part mentén néhány méteres tükörsima sáv alakult ki, amely rövid idő alatt kihúzódott a móló végéig. Itt valahogy megállt, mintha nem is akarna tovább terjeszkedni.

Előző nap már ki is próbáltam, vagy félórát körözgettem közel a széléhez. Nem merészkedtem beljebb, mert tiszteltem a 100-150 méterre még fodrozódó vizet.

Szinte hibátlan volt a jég, áttetszett rajta az alul húzódó homokos fenék, melynek fodrai követték a felszín korábbi apró hullámait. Szépséghibát csak a saját korcsolyám karcai okoztak, meg a vadkacsák, amelyek a strand közepénél csücsültek apró gödröket a simaságba.

Aznapra már 400-500 méterre bent hullámzott a víz, alig lehetett észrevenni azt a móló végétől kanyargó halvány vonalat, amitől befelé egy kicsit sötétebb volt a sáv, jelezve, hogy az új réteg még vékony, jobban áttetszik rajta a víz. Akaratlanul is az járt a fejemben, hogy pár napig még nem tanácsos eltéveszteni ezt a határt, ettől beljebb nem bírna el a jég.

Leültem a parti betonszegélyre és elkezdtem kifűzni a cipőmet. Kellemetlenül hideg volt a beton. Ott hevert mellettem egy barna iskolatáska, gondoltam ráülök. De azután mégse, hátha összetörik benne a tolltartó.

Csak ekkor néztem körül, kié is lehet, de nem láttam senkit sem a parton, sem a jégen. Jó néhány behajított kődarab csúfította a sima tükröt és árulkodott arról, hogy gyerekek jártak erre. Bosszantott a dolog, minek kell teledobálni a jeget, nem elég, hogy ronda, valaki még össze is törheti magát egy odafagyott kődarabon.

Felhúztam a korcsolyacipőt, egy darabig hidegnek éreztem a jól bemelegített bundás cipő után.

Közeledő léptekre néztem föl, két nő jött egyenest felém. Egyiküket, az alacsony szemüvegest látásból ismertem, az általános iskolában tanított.

Ahogy odaértek, az alacsony szemüveges felkapta a táskát, ideges, szaggatott mozdulatokkal kinyitotta, belenézett és hirtelen, görcsösen felzokogott.

„Az övé” - mondta a másik-.

Kié? -  kérdeztem.

„Ma délelőtt beszakadt”.

Hol?

„Itt”.

Tanácstalanul néztem körbe, a jégen semmi jele nem volt, hogy valaki beszakadt volna.

„13 éves volt, szüleinek egyetlen gyermeke”

Nem lehet, hogy csak elcsavargott?

„Nem, most húzzák ki”

De hát itt nincs semmi nyom!

Erre már nem válaszoltak, megindultak a móló irányába.

Felálltam és megláttam a móló túlsó oldalán feketéllő csoportot. Nem mentem oda megnézni.

Néhány nap múlva hallottam, hogy ketten voltak, vadkacsák után szaladtak be, az egyikük ki tudott jönni.