Család, barátok, hírek - Antal Imre rovata

1956.okt.23-án délutános voltam az iskolában (VI.ker.Labda u.) Rossz idő volt,igazi ködös ősz. Hazafelé ballagtam-merthogy nem messze laktunk- és szó szerint ballagtam,mert szinte életre kelt az utca,rengeteg ember zászlókkal,hatalmas hangzavar. A Bajcsy Zs. úthoz érve a 49-es villamosok tetején emberek zászlókkal "utaztak". Csak ámultam,de semmit nem értettem.Amikor hazaértem akkor tudtam meg hogy az emberek elégedetlenségükben tüntetnek.

Másnap

Felébredek reggel,de nem azért mert iskolába kell menni,hanem azért mert valamelyik házbeli gyerek a gang rácsain egy botot húz végig,komoly zajt okozva. Ilyen korán reggel?

Azt mondta a nagyapám,hogy lőnek. Sose hallottam még géppisztolyból lövéseket. Szóval nem csínytevés volt,hanem igazi sorozatlövések.

Az iskolába menésnek is lőttek. Most még örültem.

A következő napok

Lőnek. Nem szeretem mert félek. A Rudas L.utcában laktunk a Nagymező u. és a Körút közti részen. Ezen a környéken elég nagy harcok voltak. Esténként szinte mindig azonos időben abbamaradt a lövöldözés. Azt mondtuk hogy most vacsoráznak.

Egyik délelőtt látom hogy az udvar felől a háztetőn a szomszéd házmester fia a Schmidt Zoli munkálkodik egy szerszámmal. Nagyapám mondta hogy az egy géppuska. Nemsoká működésbe is hozta,kitartóan tüzelt a Körút felé. Gondolom a körúton parkoló orosz tank megunta az akciót,és a tornyot felénk fordítva belelőtt a házba. Valószínű nem lehet olyan szögben állítani a csövet hogy a háztető magasságába lőjön,így aztán a második emeleti lakásba talált be. Nem tudom elmondani mit éreztem. Remegett a ház.

Nincs kenyér

Illetve van,csak nehéz kitalálni hogy éppen melyik boltban maradt még egy néhány,mert aztán nincs más mint vándorolni boltról-boltra,kapualjakba menekülni ha odaér az aktuális összecsapás. Mentem a nagyapámmal,néha a kerületen kívüli boltokba is.Késő délutánra mindig szereztünk két kenyeret(személyenként csak egyet adtak).

Mint gyerek nem mehettem egyedül az utcára,de kenyérért muszáj volt ketten menni,mert öten voltunk a családban és hamar elfogyott. A "városnézés" alkalmával láttam a kifosztott boltok kirakatait,az odapiszkított dolgokat. A Körút sarkán egy cukorkás bolt volt valaha. Most üres volt kifosztva.

Az egyik nap elég távolra kellett elkalandoznunk kenyérért. A Rákóczi úton araszoltunk a Keleti felé és a Verseny áruházból az emberek százával vitték amit elbírtak. Voltak akik vég vásznakat cipeltek a vállukon. Mondták az onnan kijövő emberek hogy bokán felül ér a víz a pincében,de ennek ellenére vittek mindent.

Tovább lőnek

Kitartóan lőnek,én tovább félek. Mivel foglaljam le magam napközben? Nem tudok másra figyelni csak a lövésekre. Már meg tudom őket különböztetni egymástól. Mikor lesz vége? Rádiónk nem volt nem tudtunk semmiről. A szabadságharcosok levették a nagy tölgyfaajtót a kapuról és beköltöztek a kapu alá. Na most már csak ez hiányzott. A nagyapám elvette tőlem a játékpisztolyomat,és levitte a fáspincébe nehogy megtalálják akik házról-házra jártak ellenőrizni,és igazinak gondolják.

Ma a fürdőkádban kell aludnom,ez a hely viszonylag védett az utca és a Körút felől.

Egész nap félek. Néha lemehetek a ház elé tűzszünet alkalmával,röplapokat szerezni,hogy legalább ezekből tudjunk tájékozódni.

Aztán láttam a halált

Az anyám a Landrer Jenő utcában dolgozott az ottani illatszerboltban. Ez elég messze volt a lakásunktól,de muszáj volt odamenni mert a fizetést haza kellett hozni.(nem ingyen kaptuk az élelmiszert) Elindultunk a Körúton a Rákóczi út felé,amikor az Aradi utca sarkán a túloldalon rohan egy ember lila melegítőben és egy csomó ember elkapja. Ütik,verik a csődületben nem lehet igazán látni az embert,csak néha tűnik elő a véresre vert feje. Közben a Rákóczi út felől jönnek az orosz tankok. Rettenetes a hangjuk. Menekülünk a kapu alá szemben a túloldalon zajló eseményekkel. Ők is menekülnek,de az ember a földön marad. Szemben vagyok a lépcsőházban,egy lépcsőfokon állok,mindent látok. Nemsoká elmennek a tankok,meg sem álltak.Visszajött a tömeg és folytatták amit elkezdtek. Hoztak valahonnan valamilyen kötelet hogy felakasztják az ottani fára. Nem sikerült,leszakadt. Kerítettek egy vastag drótkötelet,és befejezték amit elkezdtek.Közben ordítoztak,és amikor már lógott az ember,a nyakába akasztottak egy táblát:így jár minden ávós felirattal.

Továbbmentünk mert a tankok elmentek,lövöldözés nem volt.Hogy miért,arra már nem emlékszem de bekeveredtünk a Köztársaság térre. Rengeteg ember volt,a színház előtt hatalmas gödör,gépekkel ásták,keresték a titkos kazamatákat. Aztán valaki elkezdett lőni,egy hosszú sorozatot a levegőbe. Szerte szétszaladt mindenki,mi is,de a kezemben levő műanyag cekker egy a velem szemben szaladó asszony nagykabátjának a gombjába akadt. Elszórakoztunk vele egy kicsit idegességünkben.

De miért mentünk át a téren?

A fákról csizmában és alsónadrágban emberek lógtak le fejjel lefelé,véresen,felismerhetetlenségig összeverve,körülöttük a tömeg,köpködte az élettelen testeket.

Ezen a délutánon lehet hogy egy kicsit felnőttem.

Vége van

Nem lőnek. Nagyon jó érzés,nyugodtan alszom,nincs aggódás a két éves húgom miatt sem,a család arca kisimult.

Nem tudom mikor mentünk újra iskolába,de soha így nem vártam azt a napot mint akkor. Kimentünk az utcára a cimborákkal,a Marx téren lőszert gyűjtöttünk,amit hazavittem,és amikor az ágy alól a nagyanyám a seprűvel kiszedte kaptam egy néhány nagy pofont. Az a karácsony is nagyon boldog volt,pedig még szaloncukor sem volt .A romok között botorkáltunk,de én úgy emlékszem hogy vidámak voltunk.

Mély nyomok maradtak meg bennem,különösen az élő lincselés,amiről az interneten találtam egy képet és mellékelem.

Nincs megítélés,nincs vélemény most erről a két hétről (nekem többnek tűnt) mert ez egy 11 éves gyerek megélt élménye volt.

Később lett,és azóta is van.

2013.április 7.

Kezek

Szokásom lett az utóbbi években egy kicsit visszagondolni a múlt történéseire, jóra, rosszra egyaránt, hiszen ami megtörtént velem az mind az enyém. Eltűnődök olyan dolgokon, hogy amikor döntöttem valamiről, akkor volt-e más választásom, vagy amit választottam az volt-e a legjobb megoldás. Sajnos - és gondolom mások is így vannak vele - az adott pillanatban nem a megfelelő döntést hozták meg. Ezek adott pillanatban nem mindig derülnek ki, és később már irreverzibilis a döntés. Sok esetben ezek azért történnek meg, mert nincs idő arra hogy minden szempontból végiggondoljuk az elhatározásunkat.

A 80-as években sűrűn megfordultam kiküldetésben külföldön. Többféle minőségben utazgattam. Ez az eset akkor történt, amikor a Szovjetunióba tartottunk, a legújabb önjáró borsóarató gépünk szovjet piacon történő bevezetésének vizsgálatára. Ennek az volt a lényege, hogy a vevő a saját körülményei között dolgozott a géppel, és az erre a célra kiképzett szakemberek mindenféle nyomtatványokon vezették az esetleges hibákat, a betakarítás minden fázisát a gépek szempontjából. Mi pedig a szerelők segítségével (itthon ők szerelték össze a gépeket) és persze a kiküldött konstruktőr tudásával biztosítottuk a gépek problémamentes üzemeltetését. Három személygépkocsival indultunk el Románián keresztül Moldáviába (akkor még nem gondoltuk, hogy 33 nap lesz belőle).

Valahol Romániában jártunk egy kis faluban, és arra gondoltunk, hogy megállunk egy kicsit pihenni, és információt kérni. Régen tudom, hogy a legjobb információt a kocsmákban kaphatja az ember. Így aztán megálltunk a kocsma előtt. Magyarlakta kis falu volt, így nem kellett tartanunk nyelvi nehézségtől. Leültünk a kocsma előtti asztalokhoz és beszélgettünk. Mindenki tudja, hogyha egy országban egy kis faluban megáll néhány idegen autó, akkor az egy esemény, és odajönnek a helyiek. Itt is ez történt. A társaim kocsijaiból előkerültek a szappanok, tisztálkodó szerek, egyéb "eladnivalók".

Az út másik oldalán egy iskola volt, és éppen szünetre jöttek ki a gyerekek. Persze ők is átjöttek "megcsodálni "az idegeneket. Jött a tanító néni is, mert őt is érdekelte, hogy mit tudna venni. Egy alsó tagozatos osztály lehetett a gyerekek korából ítélve. Folyt a "biznisz", és ekkor kihoztam a kocsiból egy zacskó rágógumit, mondván szétosztom a gyerekek között. Itt kezdődtek a bajok. Nem számítottam arra, hogy a következő pillanatban a kisiskolás fiúk, lányok körbevesznek, egymást taposva, kiabálva:

"Nekem is, nekem is!"egymást lökdösve próbáltak hozzájutni a kezemhez. Körbe voltam véve legalább harminc kisgyerekkel, és sok-sok apró kézzel, amik felém ágaskodtak.

Osztottam a rágógumit lelkesen, és fogalmam sem volt, hogy kinek adtam már egyszer, vagy ki az, aki már kapott. A gyerekkezek egyformák. A kézhez tartozó gyereket meg nem lehet látni, mert csak a kezek magasodnak feléd. Kezdett fogyni a rágógumi. Nem gondoltam, hogy mindet el kell osztogatnom, de nem volt erőm abbahagyni.

Tőlem nem messze a "tömegben"egy vékony kislányhang visította: én még nem kaptam, én még nem kaptam! Kicsikém melyik a kezed? Itt van ez az enyém! De melyik? Itt nagyon sok kéz van! Fogd meg a kezemet, akkor tudni fogom, hogy melyik a tiéd!

Jutott neki is.

Nemsoká’ beültünk az autókba, elfogyott az "áru", és a rágógumi. Elköszöntünk, és elmentünk.

Sokkal később gondoltam végig az eseményt és legszívesebben visszafordultam volna, de a rágógumi is elfogyott meg muszáj volt továbbmenni.

Rosszul döntöttem az iskola előtt! Nagyon rosszul! Oda kellett volna adni a tanítónéninek az összes rágógumit, hogy ossza szét a gyerekek között, mert akkor mindenki kapott volna. Így nem tudom, hogy volt-e valaki, akinek nem adtam.

A szívem szakadt meg később,és szorul össze most is, amikor visszagondolok,de ezt már jóvá soha nem tehetem.

Legfeljebb más formában.

(A fotók illusztrációk)

2013.február 24.

Mégegyszer József Attiláról

(a képre kattintással a kép nagyítható)

2013. január 21.

"Az otthonom pedig hát ott, Makón van"

Így emlékezett József Attila makói tartózkodásának éveire. Értelmiségi körökben sokat emlegetett név, és sok minden emlékeztet a költőre (gimnázium, utca, szövetkezet stb.) mégsem érezhető a városban sok minden mással együtt hogy a város vendége volt az 1920-as évek elején. Talán sokan nem is tudják.

Sokat segítettek annak idején a város meghatározó személyiségei a még gyerek József Attilának, aki mindig hálával gondolt vissza makói éveire. A címben szereplő mondatot is, egyik legnagyobb mecénásának (Espersit János) 1923 decemberében írt levelében fogalmazta meg.

Itt a városban a legautentikusabb József Attila kutató, az általam is ismert Tóth Feri bácsi, a múzeum nyugalmazott igazgatója. Számtalan kiadványa, kutatási eredménye, könyve jelent meg. Ezek közül a "József Attila makói évei" c. könyvének előszavából idézek:

"A tizenöt éves kisdiáknak menedéke, majd otthona lett Makó. Öreg barátaitól megkapta az ölelést, a simogatást, a férfias, meleg kézszorítást, majd a biztatást a rögös életpálya buktatón az átsegítést is. Nemcsak emberségesen bántak vele, de szellemi éhségét is enyhítették. Itt vált kamaszból férfivá, verselgető diákból költővé. Makó hozta meg számára Juhász Gyula barátságát, sőt a Parnasszusra való elindulást, az első verseskötetet is. Pártfogói hitték, hogy verseivel bele fog döngeni a halhatatlanságba. Makó, amelyet Maros-menti Konstantinápolynak nevezett, szellemi szülővárosává vált, később is nosztalgikusan emlegette, hogy honvágya van Makó után, legboldogabb esztendeje a makói villanytelep fáinak árnyékában telt el".

A villanytelepen lakott annak idején Kesztner Zoltán (Öcsi bácsi) akit én is ismertem, de soha nem voltam abban a körben ahol feltehetően felelevenítette a József Attilával való kapcsolatát.

Azok, aki itt születtek, és akiket sokkal jobban érdekelnek a város híres szülöttei, és az itt megfordult-azóta már híres - emberek azok sokkal jobban ismerik (pl. a feleségem Zsuzsa) saját pátriájukat és sokkal autentikusabban tudják elmondani szülővárosuk történetét, és a történéseket.

Én csak egy "gyüttmönt"vagyok.

2013.január 19.

Velnök

Ez a város ősi neve, ma Makó. Itt élek már 40 éve mint "gyüttmönt".Mielőtt ide költöztünk mondtam a cimboráknak az elhatározásomat(akkor még pesti lakos).Nem tartottak normálisnak. A város akkori lakosainak száma több mint 30 ezer volt. Régebben lehet, hogy még többen laktak itt, lévén valamikor megyeszékhely volt.

Annak idején, akik szellemi képességeimet megkérdőjelezték, mind arról beszéltek, hogy ők bizony nemsoká elmennek innen ebből a posványból,hiszen fiatalok,pörögni szeretnének,és olyan helyre mennének ahol én élek.(Budapest) Ők,és még nagyon sokan meg is tették ezt,mert Makó lakossága alig éri el a 27 ezret. Pedig annak idején volt ám ipar. Mezőgazdasági gépgyár, fegyvergyár, egészségügyi berendezéseket gyártó üzem, gumigyár, konzervgyár, sok kis ktsz, számtalan kisüzem, több jól menő tsz és azok melléküzemága. Csak hát a kultúra, az aktuális hírek, a zene,a szórakozás stb. fővárostól való 200 km-es földrajzi távolság sokkal messzebb volt. Meg is lehetett érteni a fiatal eltávozókat.

Egy nagy poszter hirdet ma a főtéren:"Makó az élhető város".Gyakorlatilag az ipar teljesen megszűnt,az emberi kapcsolatok már nem olyanok, mint régen (pedig itt mindenki ismer mindenkit) A város pedig egyre fogy. Most azt mondom, hogy ennek a városnak nincs jövője,ha pedig sok minden megváltozik a politikában, akkor is évtizedekbe kerül a normális élet és a kapcsolatok visszaállítása.

Többször megfordult a fejemben hogy jó-e az hogy itt élek. Hát több minden szól amellett hogy nem,mint az igen. Aki járt itt azt mondja: milyen szép kis város. Az ő szemükkel nézve igazuk van, de a "gyüttmönt" nem itt született és a Rudas L. utcában a ház előtti platánfa hiányzik neki.

Kattints ide: Séták Makón (a szerk.megj.)