Rajnai Kálmán verse

                                                                                 Egy álmom

                                                                  (1961)

Petőfi verse

motoszkált este

egyre agyamban.

Meghalni ágyban,

Sötét szobában

Én sem akartam.

Vagy inkább mégis,

aludjak én is

itt el örökre,

Hiszek Istenben,

nyugodtan csendben

térek a földbe.

Százfele mentek,

s tértek az egyhez

a gondolatok.

Képzetem szárnya

álomvilágba

merülve hagyott.

Szemem lehunytam,

mélyen aludtam

éji sötétben.

Álmaim jöttek,

összegyötörtek

mint soha régen.

Fényesség támad,

látom az ágyat,

s hogy benne vagyok.

Zúgás meg csengés,

lelkem is reng és

lent haldokolok.

Mi fénylik itten?

maga az Isten?

kérdem remegve.

Fülemben zúgás,

szívemben szúrás,

szállok el egyre.

Magasból látom,

fekszem az ágyon

halva fehéren.

Rohan a család

nézi a halált,

könny fakad értem.

Érzem, meghalok,

most már nem vagyok.

Kiáltom: nem, nem!

Nem, nem akarom!

Mozdul a karom,

adj vissza engem!

Nincs hang a számon,

némán kiáltom,

élni szeretnék!

Ne hívj el innen,

Adj vissza Isten,

élni szeretnék!

Ne legyek halott,

lélektől hagyott,

emberi test csak.

Most már megérzem,

ez nem a végem,

álmom is elhagy.

Tűnik a fény is,

lenn vagyok én is,

nem visz el engem.

Könnyezve kelek,

nyugalmat lelek,

újraszülettem.