Akikről nem szabadna elfelejtkeznünk

Dezső a szomszédunkban lakott. A vezetéknevét elfelejtettem, vagy sohasem tudtam.  Nyolcévesen, elég volt úgy ismernem, hogy ő a Dezső. Ma, évtizedekkel később is csak Dezső nekem. Emlékszem rá. Az arcára nem, de a termetére és homályba burkolózott sziluettjére igen.

Dezső, legkevesebb húsz évvel volt idősebb nálam. Talán bácsinak is nézhettem. Komoly, felnőtt ember volt ő, az én szememben. Autóbuszsofőr volt. Ez, nagyon komoly foglalkozásnak számított egy nyolcéves kisfiú szemében. Akár példaképül is szolgálhatott számomra, de ebben nem vagyok biztos. Ma azt gondolom, hogy nem volt példaképem, mert abban az időben, egy ideje már, papnak készültem. Egy pap pedig legfeljebb utazik egy buszon, de semmiképpen nem vezeti azt. Azután felnőve, nem hogy pap nem lettem, de az egyházamtól is jó messzire elkóboroltam, de az egy másik történet.

Dezső magányos ember volt, abban az értelemben, hogy saját családja, amit ő alapított volna, nem volt. Ahogy az előbb már mondtam, a szomszédunkban, Bálint nénéiknél lakott. Rokon, vagy testvér lehetett, ezt akkor sem, és most sem tudom. Szeretett minket, mint szomszéd gyerekeket, bátyáimat és azt hiszem engem is. Néha beszélgettünk, mesélt a foglalkozásáról, de lehet, hogy ezt inkább csak elképzelem a mai fejemmel. Azt biztosan tudtam, hogy sofőrnek lenni, valami nagyon nagy dolog. Derengő emlékem van arról is, hogy egyszer, talán többször is elhívott bennünket autóbuszozni egy olyan járaton, amit ő vezetett. Ez komoly ajándéknak számított akkoriban.

Dezső napjai szorgalmas munkával teltek. Gyűjthetett pénzt és tapasztalatokat elképzelt jövője felépítéséhez. Voltak tervei, ugyanúgy, mint bárki másnak. Kapcsolatai is lehettek, szerelmekkel, barátokkal, szüleivel, akik valahol vidéken éltek, és rokonaival egészen biztosan. Nagyszerű tervei lehettek, mint mindenki más huszonévesnek.

Dezső boldog ember volt-e azt nem tudom, de az könnyedén elképzelhető, hogy életvidám, józan életű és a jövőjét tekintve bizakodó ember lehetett. Igazi, feltűnés nélküli és szorgalmas ember volt. Gyanítom, hogy a munkahelyén is megbecsülték, mert precíz és jól képzett sofőr volt, legalább is az lehetett. Az én szememben egészen biztosan a legjobb buszsofőr volt,

Dezső soha, vagy a legritkábban mutatkozott „civilben”. Amikor találkoztam vele, akkor előírásos egyenruhát, a buszsofőrök uniformisát viselte. Az öltözék, amit a foglalkozása illusztrálása végett viselt, különlegessé, egyedivé tette őt és azt gondolom, hogy büszke is volt arra az viseletre. A ruházatához egy bőrkabát is tartozott. Lehet, hogy nem is igazi bőr, hanem műbőr volt az alapanyaga. Mindegy is, hogy mű-, vagy igazi bőr volt az a kabát. Ez a bőrkabát volt Dezső végzete. A bőrkabát miatt halt meg fiatalon. Egy reményekkel, jövőképek építésével teli élet ért véget. 

Dezsőt lelőtték, gépkarabélyból leadott sorozatlövés ölte meg. Meggyilkolták. Ez a tragédia 1956 novembere elején történt. Dezső a forradalom ártatlan áldozata. Annyit lehetett megtudni a gyilkosság körülményeiről, hogy tévedésből ölte meg egy forradalmár. A kegyetlen lövést leadó harcos, a bőrkabátját viselő Dezsőt ávósnak vélte. Az ávósokat, akik viselhettek akár bőrkabátot is, azokban a napokban okkal és ok nélkül válogatás nélkül levadászták kivált, ha az utcára merészkedtek. A szörnyű eset a budapesti Hősök terén történt.

Amikor Dezső hajnalban elindult a buszgarázsba, hogy felvegye a napi munkát, nem gondolhatta, hogy az utolsó óráit éli. Azt sem gondolhatta, hogy a viseltes bőrkabátja lesz a végzete. Akkor egyáltalában nem, és ma sem tudom, hogy Dezsőnek milyenek voltak a nézetei, milyen volt a viszonya a forradalmi eszmékhez, azt viszont tudom, hogy a megmozdulásokban egyik oldalon sem vett részt. Otthon várta a helyzet konszolidációját. Utolsó napja reggelén egy rádiófelhívás miatt indult munkába, amely’ felhívás szerint a harcok elcsitultak, a sztrájkoknak vége, a közlekedést helyre kell állítani, hogy a munkát mindenki megkezdhesse. A buszsofőröknek így aztán a volán mögött a helye. Dezső kötelességtudattól vezérelve indult otthonról, de nem jutott el a munkahelyére. Soha többé nem láttuk őt.

Aznap, a Hősök terén másokat is lelőttek. Volt a házból egy szomszéd, aki elment látni a kiterített holttesteket. A szomszéd mondta el nekünk, hogy Dezső testét valósággal kettévágta a sorozatlövés. Arról semmit sem tudok, hogy mikor, hol és kik temettették el Dezsőt? Amiként azt tudom, a forradalom őhozzá hasonló bűntelen, megölt áldozatainak eleddig senki nem állított emléket. Egészen biztosra veszem, hogy Dezső nem volt az egyedüli ártatlan, tévedésből meggyilkolt áldozata a forradalomnak.

Vitán felül áll, hogy méltó és tisztes dolog az 1956-os forradalmároknak emléket állítani és hősiességük előtt mélyen fejet hajtani. Ő mellettük meg kell emlékeznünk és gyászolnunk kell Dezsőt is, ugyanúgy, mint az ártatlanul megölt „civil” áldozatokat, akiket a harcoló felek bármelyike részéről leadott gyilkos lövés ölt meg. Annyit kell tennünk, hogy Halottak napján, november másodikán, az ő emlékükre is meggyújtunk egy mécsest. Én biztosan megteszem.