Statisztika
Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Mentett bejegyzések
Körkérdésünk
Főoldal » 2013 Február 05 » Reformkor előtt
17:32 Reformkor előtt |
Megvalósult az emberiség évezredes álma, az időgép. Mint olyan sok más világrengető dolgot, ezt is, mi magyarok találtuk fel és használni is tudjuk! Kis hibája azért van még, egyelőre kizárólag a múltba tudunk visszafordulni. Ami a jövőt illeti, az most még a ködös, egyre inkább láthatatlan távlatban rejtőzik.
A múltba, legkevesebb kétszáz esztendővel vissza tudtunk menni eddig. Úgy néz ki, hogy átmenetileg ott is maradtunk. Illetve nem, hanem szörfölünk a XIX. század harmincas és a XX. század negyvenes évei között. A harmadik évezredbe csak virtuálisan tudunk visszatérni, de azt nagyon meggyőzően és főképpen verbálisan. A teljes igazsághoz tartozik, hogy jobban felkészült honfitársaink nem kis csoportja képes a távolabbi múltba is visszatérni, akár a középkorba, vagy a honfoglalás előtti magyar; hun, szkíta, szittya, de leginkább ázsiai múltunkba is. Ahhoz múlthoz nem az időgéppel, hanem a feltámasztott turulmadarunkba kapaszkodva tudnak visszatérni. Honfitársaik között akadnak olyanok is, akik a XX. század második felénél szállnának ki a múltba utazásból, ám ehhez ma nagy bátorságra van szükség, mert az a korszak, gránit szilárdságú alaptörvény szerint nem is létezik. Így aztán az akkori múltba igyekvők a semmiben találják magukat. Mégsem ők a nihilisták. Minden bizonnyal valamilyen más-isták. Szerencsétlen emberek. Leginkább hatvan éven felüliek és rohamtempóban fogyatkoznak, ahogyan kell.
Az időgépünk, mint mondtam már, lehorgonyzott a két évszázaddal ez előtti magyar múltban. A mai magyar valóság számos tekintetben a reformkor előtti időket citálja. Ahogyan akkor, most sem független a nemzetünk. Akkor a monarchia ült a nyakunkon, most az unió. Ahogyan akkor nem volt igazságos közteherviselés, most sincs. Ahogyan akkor nem létezett a gazdaságot serkentő hitel, (lásd Széchenyi István), ma nem hiteleznek a bankok. Az analógiákat hosszan lehetne még sorolni. Egyet mindenképp ki kell emeljek: a reformkor előtt nem volt ütőképes magyar ipar és az nincs ma sem. Néhány évtizede volt még, de amint időgépünk száguldott vissza a múltba, a nemzeti iparunk nem viselte el az ámokfutás cikázásait, a sebességét sem és széthullott, leginkább a céhes világ színvonalán vegetál.
Bevallom, azt hiszem, én rögeszmés ember vagyok. Talán még nem orvosi eset az enyém. Bármilyen társadalmi gonddal találkozom, kényszerűen az jut eszembe, hogy a bajok oka az, hogy nincs magyar nemzeti iparunk. A mezőgazdaság mellett az ipar az, amelyik a népünk szükségletei kielégítésében a legfontosabb ágazat a társadalmi munkamegosztásban. A mezőgazdaság helyzetével azért nem foglalkozom behatóbban, mert ahhoz kevéssé értek. Annyit mindenképpen tudok, hogy ipar nélkül korszerű mezőgazdaság sem létezik és megfordítva a mezőgazdaság nélkül nincs élelem, nincsenek fontos nyersanyagok és így tovább.
Vágjunk végre a dolgok közepébe! Ahogyan a mezőgazdaság fundamentuma a termőföld, ugyanúgy az ipar alapja a kohászat. (nem megfeledkezve a kohászattal testvér bányászatról sem). A kohászaton belül, talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom a vaskohászat a legfontosabb. Ha vasat, közelebbről: nyersvasat nem lehet gazdaságosan előállítani hazai alapanyagok híján, acélt mindenképpen lehetséges és szükséges. Ezt már a XIX. századi eleink is felismerték és most, hogy visszatértünk az akkori viszonyok közé, legalább gondolkodjunk el azon, tehetnénk-e valamit a kohászat rehabilitálásáért.
Pontosítok: az acél az iparban legalább annyira alapszükséglet, mint a termőföld a mezőgazdaságban. Acél nélkül nincs gépgyártás, nincs járműgyártás, nincs könnyűipar, nincs vegyipar, nincs semmi. Az pedig egyszerűen nem igaz, hogy hazai, nemzeti acélgyártásra nincs szükség. A teljes ipari szférát külföldről beszerzett acéláruval ellátni annyi, mint a totális kiszolgáltatottság.
Jól tudták ezt a reformkori eleink. Sokat tettek azért, hogy minél szorosabban felzárkózhassunk az ipari forradalomban előrehaladt angolok, franciák mögé. A XIX. század második felében a hazai vaskohászat már látványos sikerágazattá vált. Selmecbányán Kerpely Antal vezetésével alakult meg a vaskohászati tudományokat oktató tanszék.
 Kerpely Antal éppen ma 176 évvel ezelőtt, 1837. február ötödikén született. Róla itt, többet lehet olvasni. A százhat évvel ezelőtt elhunyt tudósra emlékezve jutottak eszembe az iparunkkal kapcsolatos fenti gondolatok.
Abban bízom, hogy kitalált időgépünk horgonyát lesz tehetségünk, erőnk feltépni és minél előbb utolérjük a harmadik évezredben száguldó világunkat, és ezúttal már nem csak az angolokat és franciákat kell üldözőbe vennünk. Azzal számolok, képesek leszünk hamar megtanulni, hogy a múlt összes tanulságát felhasználva miképpen kell a jövőbe is látni.
Ahhoz, hogy hazai iparunk újra talpra álljon, reményekkel teli szívvel kívánok magunknak az abból a korból származó, sajnos ma már egyre ritkábban hallható bányász-kohászüdvözléssel: Jó szerencsét!
|
|
|
| Összes hozzászólás: 0 | |