A beteg előkészítve a beavatkozáshoz. A műtő üveg ablakán át látom, éppen felfektetik a műtőasztalra. Egy idős, súlyosan beteg asszony a mai első eset. A műtét nem ígérkezik nehéznek, de hosszadalmas, ezért fárasztó. Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mi szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, a idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével.

-Hát persze, így könnyű! - s majdnem nevetek. A valóság kissé más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt. Egyedül az anaesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt.

 

A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást. A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul szólal meg:

- Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
- Persze, csak tessék. - mondom bosszúsan.
- Köszönöm, fiam. - s belekezd csendesen.
- Domine!............Ámen! - mondja e két szót.
- Csak ennyi? - kérdezem meglepetten.
- Csak ennyi.
- Uram!..............Úgy legyen!
- Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja mit mondanék,mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom amit Tőle kapok.Tudom ma Ő vezeti a doktor urak kezét, így nem hibázhatnak.

....Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.

- Lehet még egy kérésem ?
- Igen, természetesen. - de már nem vagyok bosszús a késés miatt. Életem legrövidebb,és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban kitöltöm a két szó közötti helyet.
- Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.

S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába
- Mint a szép hűvös patakra, a szarvas kívánkozik,
A következő sortól az egyik is műtősnő csatlakozik:
- Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik.....
A versszakot már öten fejezzük be a capella:
- Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem.
Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?

Egy mély sóhajjal álomba merül a néni.
- Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
- Ha Isten velünk..... Kezdhetjük! ..... Kérem intubálni!