Statisztika
Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Mentett bejegyzések
Körkérdésünk
Főoldal » 2013 Április 12 » Az igazi orvosság
23:39 Az igazi orvosság |
Az igazi orvosság Azon a reggelen, valamiféle halk neszre ébredtem. Sokáig azt gondoltam, hogy álmodom. Álmodom a puha, ágyat, a vasalt ágynemű illatát, bársonyos simogatását. A halk neszezés egyre valódibbá változott. A tűz ropogott a szoba sarkában álló kályhában, pattogása ritmusát a tűzben elhamvadó fa halk sikoltásai ölelték át és változtatták valamilyen különösen szép muzsikává. A kályhacsempékből áradó lágy meleg nem csak a szobát, a lelkemet is megtöltötte. Boldog voltam. Az már nem számított, hogy az este láztól dideregve, nagybetegen zuhantam az ágyba és attól féltem, - valóban attól-, hogy reggelre akár meg is halhatok. Az undok betegség nem számított, mert amikor felébredtem, otthonom csendje és melege karolt át. Úgy éreztem, meggyógyultam. A kollégiumi betegszobában nem tudtam kilábalni a betegségből. Valamiféle makacs influenza, vagy torokgyulladás döntött le a lábamról, az hogy mi, arra ma már nem emlékszem pontosan. Naponta újra, meg újra belázasodtam, teljesen elgyengültem. Hiába jött az orvos és adott gyógyszereket, később injekciókat is, a betegszobában nem tudtam talpra állni. Ott, talán nem is akartam. Vágytam az otthonom után, vágytam szüleim után és tudtam: otthon, Ők biztosan hamar meggyógyítanának. Talán öt nap telt el így, esetleg tíz. Az állapotom nem javult, inkább romlott. Félve kérdeztem a doktort: - hazamehetnék? - „Ha holnapra elmúlik a lázad, akkor beszélhetünk róla, hogy néhány napos betegszabadságra elmehess” – volt a reményeket nem tápláló válasza. Tudtam, hogy egy nap alatt nem fog a lázam elmúlni, ha eddig olyan makacsul kitartott. De tudtam egyebet is a lázas állapotról. Az orvos nem teszi a kezét a homlokomra, nem simogatja meg az arcomat, mint édesanyám, vagy édesapám. Selmeczi doktor a lázat a lázmérő leolvasásából állapítja meg. Mindig ezt teszi: kiosztja a lázmérőt, elegendő idő múlva elkéri, megnézi, és fejcsóválva megállapítja, hogy ez bizony még mindig magas láz. Azután jön a gyógyszer, meg a szúrás és így megy ez nap, mint nap. Azt nem volt nehéz kiókumlálni, hogy mit kell tenni a hőmérővel, hogy ne mutasson lázat, amikor az otthoni lábadozási betegszabadság a tét! Másnap, amikor az orvos leolvasta a lázmérő higanyszálát, csupán enyhe hőemelkedést láthatott, miközben arra kellett ügyeljek, hogy a láztól való vacogásomat ne vegye észre. Hogy ez hogyan történhetett, ugye nem muszáj elmesélnem? A kollégiumi ellenőrző könyvembe, - amit mi csak diákigazolványnak tituláltunk- bekerült a vágyakozott „elbocsátó szép üzenet”: -gyógyulásáig, (eddig, meg eddig) otthonába távozhat!- Ez a bejegyzés a legszigorúbb nevelőtestület számára is szentírásnak számított. Vagyis mehetek haza! Nem majd egyszer, nem holnap, vagy holnapután, hanem most, azonnal! Amíg összekaptam magam és a távozással kapcsolatos kötelező formaságokat elintéztem, talán a lázam is elmúlt. Cseppet sem éreztem betegnek magam egészen addig, amíg a kollégiumi portás Rózsika nénitől az útravalót:-”aztán gyógyulj meg hamar!” – meg nem kaptam és ki nem léptem a borongós, hideg délutáni utcára. Nem tudom, hogy a mai kollégisták hogyan közlekednek. Van-e autóbuszjárat a dunaújvárosi kollégium és a vasútállomás között? Bizonyosan van. Lehet, hogy az én időmben is volt, de az sohasem derült ki a számomra, mert a vonathoz és a vonattól mindig gyalog tettem meg az utat. Akkor, betegen sem volt másképp. A félórányi utat, majd egy óra alatt gyalogoltam le, és amikorra az „Újállomásra” kiértem, bizony betegebb voltam, mint előtte a két hét alatt bármikor. Kicsit sem túlzom el, hogy csak homályos emlékeim vannak arról, hogy hogyan kerültem haza Budapestre. A Déli pályaudvartól hazáig néhányszor át kellett szállnom villamosról-villamosra, közben csak arra figyeltem, nehogy rossz irányba induljak.  Szüleim, 1965-ben Dunaújvárosban Valahogyan hazaérkeztem. Este volt. Semmire sem vágytam, csak szüleim ölelésére és bíztató szavaikra:-„itthon hamar meggyógyítunk téged!”-. Lehet, hogy az ágyba már félájultan kerültem. Arról az estéről csak egy emlékem maradt: bármi történjék is, a legjobb helyen itthon vagyok! Biztos, hogy édesanyám is, édesapám is éjjel többször a homlokomra tette a kezét, megvizsgált, hogy magas lázam múlik-e, megsimogatott, megcsókolta az arcomat és kívánta, hogy reggelre jobban legyek. Reggel, még mélyen aludtam, amikor édesapám csendben, a legkisebb zajt sem ütve begyújtott a kályhába, majd óvatos léptekkel kiment a szobából, behúzta maga mögött az ajtót és édesanyámmal együtt várták, hogy felébredjek. Arra ébredtem, hogy lényemet a kályhában pattogó tűz melege felett, szüleim mindent felülmúló féltése és szeretete hatja át. Az volt az igazi gyógyszerem. Attól gyógyultam meg, azon a felejthetetlen reggelen. |
|
|
| Összes hozzászólás: 2 | |||
| |||
